4, Rádöbbenés

 

 

 

 

 

 

Amy jött felénk, így rá terelődött a figyelem. De mintha bucka lett volna a lába előtt, felbukott és lehorzsolta a térdét. Oda szaladtam hozzá és meg próbáltam felsegíteni. A lába rendesen vérzett. A többiek nagyon tartózkodóak voltak, oda sem jöttek segíteni, ami nem volt szép tőlük.

-       köszi, Nella, rendes vagy, de nincs semmi bajom. – mosolygott, majd ránézett Bertramra.

-       Látod? Már segíteni sem jön ide…- eltűnt a mosoly az arcáról.

-       Hidd el, nem miattad Amy - nyugtattam meg, de tulajdonképpen én sem tudtam mi az oka, hogy egyik napról a másikra, Bert nem foglalkozik vele.

Elővettem egy pár papír zsebkendőt a kabátomból, és a lábára nyomtam. Hihetetlen, de a vére jobban vonzott, amint bármi más, az utóbbi időben. Meg akartam szerezni, úgy éreztem, hogy szükségem van rá! Már a kezem is olyan volt és a számhoz emeltem, de ekkor Bertram megfogta a karom, majd a másik kezével felsegítette Amyt, engem pedig odébb húzott. Nagyon erősen fogta a kezem, szinte majdnem eltört.

-       köszi Bert - Amy nagyon boldog volt, hogy végre észreveszi őt Bertram, de én meg nem tudtam felfogni, miért szorít ilyen erősen. Egy bólintással elintézte Amyt, majd a focipályán keresztül taszigált egészen az iskolába, és ott egy üres, sötét terembe. A redőnyön át, épp csak egy kis fény jutott be. Pont annyi, hogy ne menjek neki semminek, de túl kevés ahhoz, hogy lássam Bert arckifejezését.

- Bertram, eresz el! – parancsoltam rá, majd a karomat próbáltam kirángatni a kezéből, de mindezt sikertelenül. Nem engedett, csak még jobban szorította.

-       Mi van veled, áruld már el! – próbáltam kiszedni belőle mit akar, mielőtt eltöri a csuklóm.

Látta, hogy fáj, így engedett a szorításból, de még mindig fogta a kezem.

-       gyere… - mondta, és oda vitt a mosdókagylóhoz.

Megengedte a vizet, két keze közé vette az enyémet, majd lemosta róla Amy vérét.

Rosszul esett, nagyon tetszett, a vér látványa, szaga, és minden, ami vele kapcsolatos. Mikor lemosta, olyan volt, mintha valami fontos dolgot vett volna el tőlem.

Elzárta a csapot és odébb lökött. Épp csak egy hangyányit mentem arrébb. Egyre hátrébb állt tőlem, majd a padok között kezdett el járkálni. Én sem maradtam a csap mellett. A tanári asztallal, háttal álltam, négypadnyira Berttől. Kezeivel két padra támaszkodott, és a földet bámulta. A következő pillanatban hátra nézett a válla mögül, majd megfordult.

Támadóan közelített felém, mire meghátráltam, de a padba ütköztem, ami mögöttem volt. Félig felhúzta a jobb oldalon a pólómat, mire elsöpörtem a kezét. „mi van, most ki akar kezdeni velem?”

A szemembe nézett, megfogta a karom, majd a másik oldalon emelte fel a felsőm. Halvány mosoly támadt az arcán, majd lassú léptekkel járkált a padok között.

- Mit gondolsz, mi az ott? – csak egy leheletnyire húztam fel a pulcsim a bal oldalamon, rápillantva egy félhold alakú forradásra, pont a medencecsontom és hasam között.

- seb…- suttogtam.

- de hogy került oda? – nagyon fenyegető volt a hangja. Féltem tőle.

- nem tudom… - ebben a pillanatba, egy emlékkép villant át rajtam. Igen homályos. Valaki felemelt a földről, még akkor, az ájulásom utáni pillanatokban. Szinte újraéltem ezt a percet. Megint éreztem az esőcseppeket az arcomon végig gördülni. Mire ráeszméltem, hogy nem képzelődöm… de nem eső cseppek voltak, hanem könny.

Bert felém fordulva, az újbegyein támaszkodva még mindig a földet nézte, majd egyszer csak felnevetett és rám nézett.

A szemei vörösen csillantak fel, hátrálva megkerültem a tanári asztalt, felakadva a székekben, amíg tudtam menekültem. Felvett valamit az asztalról és megint a támadó járásával közelített hozzám. Elkapta a karom, majd előtűnt a kezében egy papírvágó kés, nyilván ezt vette fel az előbb az asztalról, majd teljes erőből a karomba nyomta. Védekezni sem volt lehetőségem. Nem tudtam, egy pillanat erjéig nem is gondoltam rá hogy kellene. Éreztem, ahogy folyik a vér a kezemből. Sikítani akartam, de ekkor a kezét a számra rakta, odanyomott a falhoz, majd a fejemet elfordította a vérző karom felé.

- nézd, meg mi történik! – utasított, és továbbra sem engedett. Beszélni sem tudtam, mert a keze végig a számon volt.

Eszméletlen! A vágásnak csak egy pár pillanat kellett, hogy összeforrjon. Érezni lehetett, ahogy húzódik. Mintha álmodtam volna. A sebnek nyoma sem volt, a vér, ami lefolyt a földre, el is tűnt. Mintha oly mértékben forró lenne a talaj, hogy egy szempillantás alatt elpárologtatta volna. Az ájulás határán voltam. Millió kérdés kavargott bennem, de nem tudtam feltenni neki. Hang nem jött ki a torkomon. Lassan eleresztett, biztos akart lenni abban, hogy nem sikítom el magam.

-       Egyelőre, ennyi. Talán most már érdekel annyira a téma, hogy többet akarj megtudni róla.

Elindult az ajtó felé, majd megfogva a kilincset, földet nézve, megint megszólalt.

-       de nem sokára igen csak megéhezel… este 11-kor a nagytéren…- majd sóhajtott egyet és kinyitotta az ajtót. Visszanézett a szemembe.

-       Ja és Nella… ez mindenki érdeke… kerüld a vért. – a mondatot befejezően, becsukta maga után az ajtót, otthagyva engem, millió kérdéssel…

Megszámolni sem tudom, hányszor kérdezték meg tőlem még aznap, „mi a baj?”, de nem tudtam rá válaszolni. Vártam, hogy minél előbb véget érjen. Találkozni akartam Bertel. Még többet akartam megtudni arról, ami velem történik. Ő tudja a választ mindenre. Hihetetlen émelygés és rosszullét közepette a suli időszak gyorsan eltelt. 

Utolsó óra végén Wanda jött oda hozzám.

-       Na, jössz szurkolni? – nagyon lelkes volt, nem akartam megbántani, de a legkevésbé sem éreztem úgy magam, hogy végig tudok ülni egy fociedzést. Az most nem ment. 

-       azt hiszem, most inkább kihagyom, és haza megyek pihenni. Nem érzem magam valami jól.

-       De a múltkor is ezt mondtad. – szomorú arcot vágott, ami most a legkevésbé sem tudott meghatni.

-       Wanda kérlek… ne akarj meggyőzni, hogy maradjak. Nem válik be! Ne haragudj…

Megdöbbent arccal, fordult el tőlem, majd indult el.

-       akkor majd holnap találkozunk. – hátra sem nézve kiabált vissza, már az ajtóból.

Nagyon rosszul éreztem magam. Nem Wanda miatt. Sokkal inkább aggasztott, hogy mi történik velem.

Sikerült kijutnom az iskolából, majd ahogy tudtam szedtem a lábam haza. Alan pont mellettem ment el, de nem nézett rám, mintha ott sem lettem volna. De ha volt alkalom, hogy nem érdekelt, akkor ez az volt. Végig a vérző karom képe lebegett a szemem előtt újra és újra, megnéztem, hogy tényleg eltűnt-e. Valóságosnak tűnt az egész, de biztos voltam benne, hogy álmodom. Ilyen nem létezik! Álomnak kell lennie.

Haza értem, és számoltam a perceket. Hihetetlenül lassan telt az idő. Bezárkóztam a szobámba, és vártam a 11 órát.

Nem bírtam tovább ücsörögni. Elmentem sétálni, vagyis inkább kiszellőztetni a fejem. Sokkal jobb volt sétálgatni az utcán, mint bent a lakásban, ahol megáll az idő.

Már egy ideje sétáltam, elmerengve, mikor először eszembe jutott, hogy megnézzem az órát.

Háromnegyed 11 volt. a park felé vettem az irányt… az már csak tíz percre van tőlem.

Remélem Bert ott lesz, még mire odaérek. Már negyed órát késtem. Végül csak megérkeztem, de sehol sem láttam Őt. Elment. Sejtettem, hogy nem vár ilyen sokat.

-       késtél. – egy fán feküdt, a lábai lelógtak, és az eget bámulta.

-       Mi ez az egész? – kérdeztem

Lepördülve a fáról, elkapott egy ágat, lógott úgy 5 másodpercig majd leugrott.

-       kezdődjön a tanítás. – rám nézett

-        milyen tanítás? Miről beszélsz? Mond már elérthetően! Mi történik velem? – a kérdések csak úgy özönlöttek, és mindet fel akartam tenni neki.

Egy pillanat alatt előttem termett.

-       vámpír vagy. – közölte velem hihetetlen nagy nyugalommal.

-       Hát persze, hogy az vagyok…- feleltem neki gúnyosan. Röhejes volt, amit mondott. Iróniát érzékeltem a hangjában, és pontosan ez miatt nevettem ki.

-       Hát még ennyi bizonyíték után sem akarsz hinni a szavamban Nella?

Elgondolkoztatott… Minden, ami történt, a karom hihetetlen gyors gyógyulása, a vörösen izzó szemei, a félhold alakú forradás a testemen, mellesleg nem tudom, hogyan került oda, mind azt bizonyítja, hogy igazat mond. Összeszűkült a torkom és levegő után zihálva meredtem Bertre.

Csak egy kérdést tudtam feltenni neki ezek után.

-       akkor te…- a mondatom befejezése nem sikerült.

-       Szóval, te… - második nekiindulásra sem sikerült megkérdeznem tőle, amit szerettem volna, de nyilván ennyiből is értette.

-       Is… folytatta, majd homlokát összeráncolva, tekintete a nagy fára szegeződött, amiről leugrott. Összerogyott a térdem, de mielőtt még a földre estem volna, elkapott. A következő pillanatban leültetett egy kivágott fatörzsre. Megpróbáltam mélyen szedni a levegőt, közben a törzs szélébe kapaszkodtam. Bertram mosolygott, majd lefeküdt a fűbe.

Az egész annyira hihetetlen volt.

Most akkor mi lesz velem? Mit fogok csinálni? Bert egy nagy sóhajtás után megszólalt.

-       csak bátran…

Ránéztem értetlenül, majd Ő is visszanézett és elkezdett vigyorogni.

-       kérdezz!

Nem vette észre, hogy a sokktól, nem tudok megszólalni… csóváltam a fejem, és össze visszabámészkodtam. Feltettem neki az egyetlen olyan kérdést, ami magába foglal mindent.

-       mit tanítasz?

-       csak hogy megkérdezted! – felpattant a földről, majd megfogva a két kezemet felhúzott a fáról. Elindult előre, de csak néztem, ahogy pár lépést tesz, majd hátra fordul.

-       Na, jössz? – kérdezte, mintha olyan egyértelmű lett volna, hogy utána kéne mennem. Nagy hirtelen elfelejtettem járni is, és az is közre játszott, hogy ezek után nem mertem a közelébe menni. Majd belelendültem, de a tisztes távolságot tartottam.   

-       Mindent tudnod kell, ami a vámpírokkal kapcsolatos. A múltunkat, a szokásainkat, - ebben a pillanatban a szemembe nézett, türkiz zöld szemeivel. - az evési szokásokat… úgy nagyjából két heted van rá. És ne a filmekből nézz ki tanácsokat – az irónia itt teljesen kivehető volt a hangjából.

- két hét? – megpróbáltam követni mindent, amit mond, de a probléma az volt, hogy még én magam sem hittem el ezt az egészet.

A mosoly eltűnt az arcáról, megállt és most szemtől szemben álltunk.

- igen… ezt a két hetet hívjuk mi átalakulásnak. Ha jól sejtem egy, talán két napja haraptak meg…- ismertem a zavarodott arckifejezését. Gyakran látom, és ez határozottan az volt. De a mondatot még nem fejezte be, - nem emlékszel semmire? Az arcára? Bármire, amiből felismernéd?

Megcsóváltam a fejem. Megpróbáltam emlékezni, az ájulásom alatt megtörtént eseményekre, mind hiába. Semmi, még egy apró emléket sem tudtam felidézni magamban.

-       hát igen… - újra sóhajtott egy nagyot. – hamar eljön, hogy éhes leszel… és ha már ott tartunk, meg kell tanulnod, kordában tartani magad, mert ha, mert hogyha nem…- abba hagyta a beszédet.

-       akkor mi lesz? – faggattam.  

Visszafordult és tovább ment. Próbáltam tartani vele a tempót, majd mikor utolértem megfogtam a karját és felém fordítottam.

-       mi fog történni? – hirtelen mindenre gondoltam. Hogy meghalok, esetleg megölnek…

-       Ölsz! Bárkit, aki az utadba kerül. Legyen az Állat, vagy épp ember, vagy családtag!

-       sose tennék olyat!- Fel sem tudtam fogni, hogy feltételezhet rólam ilyet, hogy én megölök bárkit is. Hisz egy légynek nem tudnék ártani. És a vér látványa is irtóztat.

-       Félre értettél Nella! Abban a pillanatban ez nem fog számítani! Elvakít majd az éhség.

-       De… én biztos nem! Tévedsz!

Megfogta a vállam, és erősen rám koncentrálódott.

-       jól van, tudod mit… ne hallgass rám! Ne tedd, amit mondok… magadtól akarsz rájönni? Hajrá! Úgy tűnik, a saját károdon akarsz tanulni… vagy épp másokén… Ezt akarod? Ki akarod várni, amit segítenék elkerülni? Csak szólj, ha igen!

Tudtam, hogy segítség kell… Éreztem, de bevallani nem mertem. A büszkeségem nagyobb volt annál.

-       most haza megyek- lesöpörtem a kezeit a vállamról és otthagytam…

Semmire nem figyeltem a hazafelé vezető úton. Éltem a saját kis álomvilágomban, amiben nem szerepeltek problémák, csalódások, fájdalom és főként vámpírok. Semmibe vettem az elmúlt napok borzalmas emlékeit. Éjjel félegykor értem haza. Ahogy beléptem az ajtón, anya rontott be az előtérbe, csípőre tett ezzel, savanyú tekintettel meredt rám.

- hol voltál? – mérges hangja olyan éles volt, hogy üveget lehetett vele vágni.

Kitaláltam egy olyan hazugságot, ami egy szóból áll, és nem fog többet kérdezősködni.

- Amynél…

Kielemezte az arcvonásaim, meggyőződve arról, hogy igazat mondok-e.

- Nem engedtelek sehova! Nem is szóltál! A mobilod meg kikapcsolva… tudod mennyire ideges lettem, hogy hova tűntél?!

Nem szólaltam meg… a szemébe néztem, és semmitmondó tekintetemmel bámultam keresztül rajta. Körülbelül 1 percig álltunk így egymással szemben. Lenézett a földre, majd megcsóválta a fejét.

- fáradt vagyok, most megyek aludni. – szólalt meg ismét és bement a szobájába.

Az este nagy részét a teraszon töltöttem. Folyton azon agyaltam, hogy nincs biztonságban a családom. Veszélyeztetve vannak, amíg a közelükben vagyok. Csak is egy lehetőséget láttam. El kell fogadnom Bertram segítségét, hogy taníthasson. De a gond az, hogy azok után, hogy úgy semmibe vettem a szavát… lehet, hogy szóba sem áll velem. Nagyon sokáig tűnődtem a dolgokon, míg el nem aludtam. 

 

 

Oldal: Bloody way 4.fejezet
Bloody Way - © 2008 - 2024 - bloodyway.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat