Bloody Way

3. Szomj

3. nap, Szerda

Tarr… megint az óra ébresztett… újra csak álmodtam volna az egészet?

A szobámban ébredtem mintha másnapos lettem volna. Szédültem, a fejem pedig szörnyen sajgott. Éhes voltam, így lebotorkáltam a konyhába, kaját keresni, de csak a tegnapi ebéd volt a hűtőben, leves. Megmelegítettem, majd megfogtam egy konyharuhát és a tál alá csúsztattam. Szürcsöltem egy kanállal, de azonnal ki is köptem, mert valami borzasztó rossz íze volt. Nem is tudom mihez hasonlítani. Beleöntöttem Spike táljába az egészet. Spike a 3 hónapos Yorki kiskutyám. Tündéri állat. Ahogy meghallotta a tálja kis csörgését, már szedte is a picike lábát a konyhába, csóválta a farkát, az egyik füle pedig visszahajolt, amitől még édesebben nézett ki. Oda ment a táljához és elkezdte enni. Neki nagyon ízlett, az egészet megette egy pillanat alatt.  

Megszédültem… Biztosan a levegő teszi. Felvettem a kabátom, ami a székre volt rádobva, a táskámmal együtt.

-       Spike! gyere!

Kihívtam a kutyámat is, hogy ne legyek odakint egyedül. Nem volt hideg. Nem fáztam egyáltalán. Az utca eléggé ki volt halva, ami igaz, szokatlan volt, mert mindig van valaki, aki kint serénykedik a kertben, vagy kutyát sétáltat, esetleg egy idegen arc, de most üres volt az egész hosszú járda. Kocsik sem jártak át rajta, csak egy macska futott át az úton, amire Spike felfigyelt.

Elkezdte kergetni a macskát, mire én is utána szaladtam. Sokkal gyorsabb voltam, mint Spike, a kis törpe lábaival. Két másodpercbe sem tellett, amire utolértem és felvettem a földről.

Megkoppintottam az orrát, hogy tudja „ezt többször nem szabad csinálni”, de olyan szomorúan nézett rám, hogy azonnal megöleltem. Egyszerűen sosem tudtam rá haragudni. Nem most volt az első alkalom, hogy elszökött egy cica után, de még sosem sikerült ilyen gyorsan utána szaladnom. Meg is lepődtem a gyorsaságomon, ami pedig azt illeti, szerintem Spike is.

Kuncogást hallottam a hátam mögül, és azonnal megfordultam. Meglepődtem, Ned volt az, és úgy tűnt jó kedve volt.

-       Ned nyugi…

 Újra vettem egy 180 fokos fordulatot. Bertram állt velem szemben.

-       Sziasztok, fiuk- szólaltam meg rémült hangon, mert kissé ijesztőnek találtam, hogy a semmiből kerültek elő. Ned mosolygott rám, de nem az a kedves mosoly volt, hanem… inkább mondanám gonosznak, vagy tervezgetőnek. Nagyon megijedtem, és a szívem egyre gyorsabban vert, míg végül elkezdtem szédülni. Még mindig egy helyben álltam, és Nedre ragadt a szemem.

-       Ned! Ezzel csak megijeszted, állj le! – Bertram szólt rá. Talán Ő is észrevette a haverja rémisztő viselkedését.

Továbbra sem szólaltak meg. A szemem sarkából láttam mindkét fiút. Ned Ránézett Bertre, majd egy halvány bólintást ejtett. Bertram lenézett a földre és elkezdte a fejét csóválni. Ned újra nevetni kezdett ezúttal hangosan.

- Fiuk mi van veletek? Megrémisztetek!- Még mindig előre meredtem, nem mertem a szemükbe nézni.

-       Nella, nyugodj meg… Ned csak szórakozik – közelebb lépett hozzám Bert, majd megölelt.

-       hova tűntél el tegnap te lány? Mindenki téged keresett…

-       mindenki? – kérdeztem tőle, elég nagy megdöbbenéssel mivel erre nem számítottam.

-       Ami azt illeti, magam sem tudom, mi volt… - végig a földet néztem és próbáltam visszaemlékezni, mi is történhetett. Ezzel engem is kíváncsivá tett. A tegnapi nap nagy részére nem is emlékszem. Nem tudom mi történt az iskolában, azt sem, hogy jutottam haza, vagy épp, hogy mikor.

Összenéztek, én pedig egy egészen más dologra lettem figyelmes.  

Egy kocsi kanyarodott be az utcánkba. Félreálltam, de Bertram odalépett Nedhez és súgott neki valamit. Füleltem, de csak egy szót értettem meg belőle „mikor”

Tessék, megint egy értelmezhetetlen szó.

Mit mikor?

A kocsi, megállt pontosan előttük két centire, de ők csak beszéltek tovább.

- Nem álltok arrébb? – kérdeztem, de mintha ott sem lettem volna, nem néztek rám, és nem hallották, amit mondtam. Vagy csak nem érdekelte őket. Ki tudja…

Az ajtó kinyílt és egy fekete hajú lány szállt ki belőle. Ismertem. Láttam már Őt. Alan volt barátnője, Natali. Régebben láttam beszélgetni Neddel, de az óta sem volt a sulinkban. Most mit keres itt? Erre lakik, vagy csak erre fog? Esetleg tudta, hogy Ned itt van?

Csak egy pillanatra láttam az arcát, azt a mérhetetlen dühöt és gonoszságot, ami belőle árad, mert, ahogy rám nézett elfordítottam a fejem.  Ned ment oda hozzá, a megfelelő távolságot megtartva, mintha undorodnának egymástól.

Ott álltak szemtől szemben, és a lány egy lapot nyújtott át Nednek. Kivette a kezéből, majd olvasni kezdett magában. Olyan mértékben kíváncsi voltam rá, mi lehet benne, hogy egy lépéssel közelebb is kerültem hozzájuk, de még mindig olyan távolságnyira voltam tőlük, hogy a betűket kicsi hangyáknak láttam. Natali rám nézett, eléggé morcosan, és inkább hátrébb léptem. Elsöpörte fehér arcáról, fekete haját, majd újra Nedre nézett, aki még mindig olvasott. Bertram eközben odajött hozzám mosolyogva, átkarolt és mellém állt. Nagyon szerettem ezt a fiút, mert igazi jó barátok voltunk, sőt szinte testvérek. Mindig számíthattam rá, és ha a közelemben volt, biztonságban éreztem magam. Olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna. Egyébként is minden passzolt, mert néha huginak hívott, amit igen megtisztelőnek éreztem. Szünetekben folyton elhülyéskedtünk, vagy épp az órákon, de az biztos, ha együtt voltunk, nem unatkoztunk. Közelhajolt és a fülembe súgott:

-       hogy ez a csaj, hogy játssza magát… - elnevettem magam, erre a beszólására, és valami oknál fogva már nem is tartottam a lányt annyira tökéletesnek. Mindketten nevettünk.

Ned és Natali ránk néztek, de Ned ezúttal nem mosolygott, inkább a kétségbe esés tükröződött le az arcáról, mintha halálhírt kapott volna. Megvakarta szépen elfésült, barna haját és visszaadta a lánynak a lapot, aki még mindig savanyú képet vágott.

-       Jól van… Majd beszélek vele.  – Visszaadta a lapot, és egyben a táskát is, amit magával hozott. Ezek szerint neki hozta a táskát, és a lány pontosan tudta, hogy Ned itt lesz. A mostanáig történt dolgok miatt, ezt már meg sem akartam érteni, inkább Bertel foglalkoztam tovább. Natali visszaült a kocsiba, és elhajtott. Csak ezen a kis utcán legalább nyolcvannal száguldott végig, és kanyarodott át a főutcára. Ned végignézte, ahogy a kocsi elmegy, majd visszanézett ránk.

-       Mi van Ned? Helyzet?  - Bertram mindvégig vigyorgott, és még mindig belém karolt.

-       Semmi jó… - nagyon halkan mondta, mégis olyan artikuláltan, hogy a szája mozgásából, is ki lehetett venni mit mond. Bertram abba hagyta a mosolygást.

Most Ned kezdett bele, igen erőltetetten, majd csak ugyan megszólalt.

-       Menj be Nella, még megfázol.

-       Nem fázom!- mondtam szórakozottan és felhúztam a cipzárt, egészen a nyakamig.

-       Nella, menj be… - mondta újra mogorván, de halkan.

Ránéztem Bertre és bólogatott. Hallgattam rá. Elindultam befelé a házunkba, útközben köszöntem el tőlük, hátra sem nézve.

-       sziasztok…

-       szia Nell… Bertram köszönt egyedül. Mind addig éreztem a tekintetüket rajtam, míg be nem kanyarodtam, a kertünk felé, egészen az ajtóig. Benyitottam és azonnal a szobámba igyekeztem.

 Az ablakomból pont rálátni az útra. Láttam Nedet és Bertramot, ahogy veszekednek. Igaz egy szót sem hallottam a beszélgetésükből, de annyi biztos, nem baráti csevej volt. Ahogy láttam, Ned kiabált, dühös arccal, amit Bert is hasonlóképpen viszonzott.

Már két perce az útra meredtem, ahogy ott állnak és vitáznak valamin, de abban a pillanatban mindketten egyenest az ablakomba bámultak. Hirtelen a falnak dőltem, ijedtségemben. Ügyes! Észrevették, hogy figyelem őket, de hogy honnan? Fél perc sem telt el, az félelmemet legyűrte a kíváncsiságom, és megint kinéztem az ablakon. Nem voltak már ott. Az utca megint üres volt. Hangokat hallottam a bejárati ajtó mögött, mintha valaki körömmel kaparná. Halkan próbáltam lépkedni a lakásban, egyenest az ajtó felé, de ez nem jött össze. Mintha az egész ház ellenem lenne. Az öreg csigalépcső hangosan recsegett, a padló nyikorgott, és ha ez nem lett volna elég, még a falra felakasztott kulcstartónak is nekimentem, amiről lezuhantak a kulcsok, és hangos csattanással ráestek az üvegasztalra, aminek hála nem esett baja. Megint az ajtó felől jövő furcsa hangra figyeltem fel. Odaértem és kinéztem az ajtón lévő besötétített ablakon, de nem láttam senkit. Kinyitottam…

-       Spike! – a kiskutyám kaparta az ajtót.

-       Kint hagytalak? – felvettem és átöleltem, mint egy kis plüsst.

 Már nem voltam rémült, sőt egy kicsit ostobának is éreztem magam, hogy egy ilyen miatt elkezdtem pánikolni. Becsuktam az ajtót, majd bezártam „biztos, ami biztos” alapon, és a konyhába mentem. Nagyon éhes voltam, de a hűtőben semmi olyan ételt nem találtam, ami ínyemre lett volna. Inkább felmentem a szobámba és megint a bálon gondolkoztam, ha mégis mennék, milyen ruhám legyen… Rákerestem a neten és meg is találtam a stílusomhoz passzoló estélyit.

Az egészben csak az volt a bökkenő, hogy 20km – es körzeten

belül nem lehetett kapni. Egy olyan városban, aminek még a

nevét sem halottam soha „ThleLand” hogy találjak meg egy

eldugott kis butikban, bármit? Kopogtattak az ajtón. Már

nem pánikoltam, mert tudtam, hogy abszolút feleslegesen

tenném. Az ajtóhoz siettem, és kinyitottam.

- Nella! – Amy ugrott a nyakamba, kisírt szemmel.

-       Szia Amy! Jó ég, mi a baj? – az ölelésemmel próbáltam meg vigasztalni, sejtettem, hogy valami igen komoly bajról lehet szó. Bementünk egyetlen egy hang nélkül az előtérbe, és leültük a fotelba. Amyn látszott, hogy valami nagyon nincs rendben nála, és csak arra vártam, hogy belekezdjen elmondani.  Most úgy tűnt, azt szeretné, ha én faggatnám ki.

-       szóval mi történt? – kérdeztem

-       Bertram közölte, hogy nem jön el az iskolabálba, és amit még nem tudsz…khmm…- megköszörülte a torkát

- szóval, hogy Ő lett volna a párom.

 Kikerekedtek a szemeim, a megdöbbenéstől. Tudtam, hogy nagy valószínűséggel együtt fognak menni, de, hogy Bert lemondja…

 - Ő? – ez az egyetlen egy betű jött ki a torkomon, majd aztán

 csak, megerőltettem magam.

- Azt elmondta miért nem jön?

Amy homlokán a ráncok most igen erőteljesek voltak és zavarodottságában a földet nézte.

-       hát… csak annyit, hogy más dolga lesz éppen, meg hogy nem ér rá. - Elgondolkoztatott, hogy vajon köze lehet- e, a mai veszekedésnek, ehhez az egészhez, amit nem szerettem

      volna, hogy Amy tudjon, így inkább, csak figyelmesen hallgattam tovább az Ő mondandóját.

-       De nem hiszem, hogy erről lenne szó… - folytatta. – Szerintem, csak „velem” nem akar menni, ennyi az egész. 

A szeme megint bekönnyezett, és szája sarka lekonyult. Megvakarta a szemét, de láttam, hogy nem viszketett neki, csak a könnycseppeket törölgette.  

- hidd el, köze sincs ehhez, biztosan otthoni problémák, vagy ilyesmi. – megpróbáltam megnyugtatni.

Szegény Amy totál ki lehet borulva, de ami azt illeti engem is nagyon érdekel Bert kifogása. Habár, igaz semmi közöm sincs a dologhoz, de elég jó viszonyban vagyunk, hogy megkérdezzem az indokról. Csak elárulja… Láttam, hogy nagyon szomorú, így megpróbálta valamivel felvidítani.

-       Nézünk tévét?- kérdeztem.

Végre mosolygott és szokásához híven az asztalra rakta a lábát, majd hátra dőlt a kanapén.

-       inkább DVD… - válaszolta vissza, de beszéd közben még egy kicsit szipogott.

Már tudtam mivel fogom felvidítani.

-       kukorica? – kérdeztem tőle, mire mindketten eszeveszetten elkezdtünk nevetni. Nyilván Ő is visszaemlékezett a múltkori itt alvására, mikor kukorica csatát rendeztünk, a szobámból meg csatateret varázsoltunk.

-       Oké… én hozom a kukoricát, te választasz filmet. - kimentem a konyhába, majd pár perc múlva már azon találtam magam, hogy bent ülünk és egy horror filmet nézünk. Amy kezében volt a pattogatott kukorica és csak úgy tömte magába, szorongva nézve a filmet. Én már sokszor láttam, de Ő még nem, és így gondoltam jó hecc lenne, ha megijeszteném. Ki vettem a csatot hajamból és a vállára dobtam.

-       Ááá… kiáltott egy nagyot, mire hangosan elkezdtem nevetni.

Megfogta a párnát, ami a háta mögött volt, és nekem dobta.

Egy pillanat alatt ijedtségből, jókedvre váltott, majd egy perc múlva arról beszélt, hogy milyen mű is a filmben felhasznált vér. Érdekes okból kifolyólag, nekem nagyon tetszett, az amúgy elég durva horror. Vettem egy marék kukoricát, és az egészet a számba tuszkoltam.

Hirtelen, váratlan fordulatot vett a dolog. Mintha valaki a teljes súlyával a mellkasomon ugrált volna, és a szívemet apró tűvel szurkálnák. Meggörnyedtem és levegőért kapkodtam. Hihetetlen mértékű fájdalmat éreztem, és amit megettem az bizony nem sokáig volt bennem.

Még mindig nem kaptam levegőt, és csak egyre rosszabb lett. Erősen kapaszkodtam a kanapé karfájába egy jó ideig, és lassan elmúlt a fájdalom.

Amy nagyon megijedt. A nagy szenvedés közepette észre sem vettem, hogy oda jött hozzám, és próbálta kihúzni belőlem mi a baj. Vettem egy mély lélegzetet és nehogy ráhozzam a szívrohamot, megszólaltam.

-       Semmi bajom, Amy. Jól vagyok… most már minden rendben. – nyugtatásom értelmetlen hadoválásnak hallatszott, mert még mindig nem tudtam összeszedetten beszélni.

-       Csak nagyon megfájdult a hasam, azt hiszem… – magam sem voltam biztos benne, mi is lehetett ez az egész így egy olyan gondot mondtam, amit már ő is átélt, és nem kezd el faggatózni, mit éreztem.

-       Hozok egy pohár vizet. – kiment a konyhába, majd fél perc elteltével, egy bögre limonádéval tért vissza.

-       Azt hiszem, jobb lenne, ha inkább most lefeküdnél. – mondta, aggódó tekintete rám ragadt és nem is vette le rólam, míg meg nem szólaltam. Nem akartam, hogy elmenjen, de e pillanatban, jobbnak láttam, ha inkább hazamenne és nem az én szenvedésemet nézné.

-       Igen, azt hiszem, jobb lenne. – mondtam neki nagy egyetértéssel, majd felkelve a fotel