Bloody Way

2. Álom

Egyről a kettőre a sportcsarnokban találtam magam, Alan mellett. Egy nagy titokról hadovált, amiből persze egy szót sem értettem. Hirtelen eleredt az eső, és Ő egy pillanat alatt, már ki is sétált, egyenest a viharba. Utána futottam, az erdő legmélyébe, ahol egy frissen kivágott fa állt a legközepén, rajta pedig Alan ült. Motyogott nagyon halkan, és tenyerével a fára vágott egyet. Az ütés olyan erősre sikeredett, hogy az élettelen törzs kettéhasadt.

-          nem kellett volna utánam jönnöd, nagy hiba volt! Tűnj el innen, MOST! Szemei vörösen izzottak, száját elharapta és hangos, mély lélegzeteket vett.

Kegyetlen mérges hangja volt, ami körbejárta az egész erdőt. Elindult felém, olyan közel jött, hogy szinte egy centi sem választott el minket egymástól. Minden egyes esőcsepp, ami ráesett, gyémántként folyt le arcán.

Az elmém egyetlen szót ismételgetett „fuss!”

Megfordultam és elkezdtem rohanni, át az erdőn egy romos házba. Kívülről kicsi volt, de belülről végtelen hosszú folyosó száz meg száz ajtóval, melyek felett számok sorakoztak. 19, 20, 21, 22… De a huszonharmadik ajtónak hiányzott a táblája. Benyitottam és ott állt, a fekete szoba legvégében. A tekintete szinte odavonzott a közelébe. Egyre beljebb és beljebb álltam, míg végül kartávolságnyira sem voltunk egymástól. Végig simította a karom, egészen a kézfejemig, majd odahúzott magához.

2. nap, Kedd

Trrrr… - az óra szólalt meg.

Felpattantam a hangjára, és bevertem a könyvespolcba a fejem. A szobában minden úgy állt, ahogy azt hagytam a tegnapi hazatérésemkor.  Kikapcsoltam az ébresztőt, és megvakartam a fejem. Álmodtam. Elmosolyodtam, örültem a ténynek hogy az egész meg sem történt. Habár néhány részletnek mondhatni örültem volna. Készülődnöm kellett, mert még sehogy sem álltam, a suli pedig egy fél órán belül elkezdődik és ügye bár nekem egy óra sem volt elegendő, mint a legtöbb lánynak, hogy elkészüljek. Még mindig a tegnapi ruha volt rajtam, a cipő kivételével. Fürdőszobába igyekeztem megnyitni a csapot, majd keresni törülközőt. Tusolás közben egy kép villant keresztül a gondolataimon, mégpedig az, ahogy az eső folyt le Alan arcáról az álmomban.

Nella! – a nővérem, Healey dörömbölt az ajtón.

-          gyere már ki húgom, negyed órája rád várok!

Healeyvel amúgy jól kijöttünk, de a reggeli kelések, mindkettőnk számára neccesek voltak.

Megint csak verte az ajtót:

-          Hallod? Még egyszer tényleg nem akarom elmondani!- szinte már fájtak a szavai… „szinte”

De inkább kiszálltam a zuhany alól, mert már idegesített a folytonos zaklatása. Körbecsavartam magamon egy törülközőt és elindultam a kijárat felé. A padlón annyi víz hevert, hogy könnyedén láttam benne a tükörképem. Épp a kilincsért nyúltam mikor megcsúsztam a hideg kövön. Megpróbáltam a kezemmel ellensúlyozni az esést, de csak rosszabb lett. A csúszás olyan mértékű volt, hogy nem csak a kezemre estem rá, hanem a fejemet is bevertem, a vizes padlóba. Healey berontott a nagy koppanásra, és mikor meglátott a földön azonnal odafutott hozzám. Csak a hangját hallottam, mert a szemem teliment vízzel.

-          Jó ég! Te meg mit csináltál? Vérzik a fejed!

A fejem nem is fájt, de a kezem annál jobban.

- na, gyere te béna! Járni azt tudsz ügye? – nevetett egy nagyon majd felsegített.

- nincs semmi bajom, csak ráestem a kezemre. – meg akartam győzni, hogy csakugyan nincs semmi gond, de nem hitt nekem.

- veszem észre, még a fejed is vérzik… - ránéztem az arcára, mosolygott, de a homlokára volt írva menyire megijedt. 

       Lekísért a lépcsőn, nehogy megint elcsússzak, majd a konyhába mentünk.

-          maradj itt! – rám parancsolt, és a vállamnál fogva lenyomott a székre. A pulthoz sietett kötszert keresni.

-          Apunak ne szólj erről, jó? – kölyökkutya szemeket meresztve, próbáltam rá hatni, nehogy az legyen a vége, hogy itthon kelljen maradnom, az unalomban, befektetve az ágyba, jéggel a fejemen, több napig. Akkor nem láthatom Alant, és a bálra sem mehetek el!

-          Várjunk csak...- gondolkoztam… Hisz ez egy nagyszerű indok, hogy kihagyjam a bált! Mert ha nem kell mennem, nem leszek egyedül, így kínossá sem válik a dolog.

-          MOND EL NEKI, MOND EL!- javítottam ki magam.

-          Mond el te, ha akarod, nem az én dolgom az ügyeidet intézni. – megtalálta a kötszert és leült mellém.

Megfogta a bal karom,

-          Ez fáj? - és megszorította.

-          ÁÁÁÁ... Sikítottam egy nagyot, majd elhúztam tőle a kezem.

-          Meg akarsz ölni? Ez nagyon fájt!

Eszeveszetten elkezdett röhögni…

-          Puhány... - suttogta

Dühösen néztem rá, de ő a nagy nevetés közben, észre sem vette ezt. Éppen a kezemet kötözte, mikor ezt kérdezte:

-          mi a baj? – huh… ezt a kérdést egyre gyakrabban teszik fel nekem…

-          mi az? Nincs okom ilyennek lenni? Nem indult valami fényesen a napom, mint az észrevehetted. – majd felemeltem a kezem, hogy emlékeztetessem rá mi történt.

-          nem ezt kérdeztem… de te is tisztában vagy vele… figyelj, látom rajtad, hogy ezen kívül van valami bajod, máskor is sérültél meg, de te ezt nem így reagálod le. Szóval mi a baj?

Hihetetlen! Szinte belém látott… ha valaki, hát Ő biztosan ismer. És ami nem is olyan meglepő, de benne, mindenkinél jobban bízok.

Elmondtam neki MINDENT az elejétől a végéig. MINDEN dolgot, beszélgetést, amit tegnap átéltem. Azt, hogy Bert valami oknál fogva rájött, az Alan ügyre, azt hogy mi történt a kútnál, és hogy mit is érzek iránta. De ezzel az őszinteséggel, egy bizonyos kockázatot is felvállaltam, mert Healey is abba az iskolába járt, amelybe Alan. Sőt nem csak hogy egy suliba, hanem időközönként egy órára is.

-          ha hiszed, ha nem, de megértelek, viszont azért a helyedben én megpróbálnék visszaköszönni, ha legközelebb ő is megteszi... Amúgy szerintem nagy ostobaság lenne lemondanod a bulit, egyébként is, én is ott leszek, ha a barátnőid nem foglalkoznak veled, majd akkor én.

-          rendben, majd megpróbálom. – de közben pontosan tudtam, hogy ha legközelebb is rám köszön, én megint leblokkolok.

-          De várj csak, te is ott leszel a bálon? Nem láttam a neved felírva… - lenéztem a földre, zavarodott voltam.

-          Felírva? Nem egészen értem miről beszélsz, de mindegy is. A lényeg, hogy ott leszek, te pedig nem maradsz egyedül. Oké?

Bólintottam, nagyon jól esett, amit mondott.

Fogott egy zsebkendőt, ráöntötte a fertőtlenítőt, majd a homlokomra nyomta. Furcsa volt, mert egyáltalán nem éreztem semmit, csak a hűvöset. Gondoltam, fájnia kéne. Hisz elég nagyot koppantam a földön!

-          maradj még itt egy pillanatra. – kiment a konyhából. Felpattantam, hogy megnézhessem a fejem a tükörben, de megdöbbentem. A sérülés ismerős volt. Hisz ez csak a múltkori balesetem helye, amikor lefejeltem az ágyam feletti könyvespolcot. Épp csak a seb hasadt fel.

-          Mondtam, hogy kelj fel?! – bizony, már jött is vissza, egy ragtapasszal a kezében. Rányomta a sebemre, majd megütötte a homlokom és nevetni kezdett

-          Most már mehetsz, szép vagy. – gonoszan vigyorgott.

Így megnézve magam a tükörben elég idiótának tűntem, már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy menni akarok, ma suliba. Végül arra jutottam, hogy Alan úgy sem lesz, mivel péntek van, páratlan nap, így már nem is zavart a dolog. 

- na, én lépek, tíz perc múlva nyolc. Készülődök. – mondta Healey és felrohant a lépcsőn.

- Köszi Healey az életmentést- nevettem egy nagyot.

Hé, várjunk csak, nyolc? Mindjárt elkések! Azonnal rohantam a szobámba, felkaptam a snoopys felsőm, a farmerom, kabát, táska és már rohantam is.

Ahogy kiértem az udvarra, libabőrös lett a hátam. Szörnyű hideg volt, szinte a leheletem is megfagyott a levegőben. Szedtem a lábam, mielőtt még odafagytam volna a küszöbre. Szerencsém volt, hogy olyan közel laktam a sulihoz, mert bizony a késéssel puszi pajtásak vagyunk. Négy utcával arrébb lakok, de ebben a hidegben úgy éreztem, mintha a világ végére kéne gyalogolnom.  A lábujjaim lefagytak, a kezemet nem éreztem. Végre odaértem a sulihoz, és egyre jobban igyekeztem, hogy minél előbb bent legyek. Már a lépcsőnél jártam mire valaki utánam szólt:

-          Nella!

Hátra néztem, ki szólított. Ned volt az, kezében rengeteg könyvel egyensúlyozott, bukdácsolva jött végig a parkolóban, a kocsik között, leejtve néhány lapot, amit Nora szedett fel utána. Ők ketten már másfél éve együtt járnak. Ned-el szinte minden óránk ugyan az. Ő általa ismertem meg Norát, akivel mostanra nagyon szoros barátságot kötöttünk. A helyzet az volt, amit elmondtam az egyiknek, azt nemsokára a másik is tudta. Rendesek, de nem tudnak a másik előtt titkot tartani.

Végre kiértek a kocsik közül és odajött mindkettő hozzám.

Ned kezdte előbb a mondókáját:

-          hallom Amytől, hogy nem akarsz jönni a bálra. – remek, már csak az hiányzott, hogy ő is kioktasson.

-          Az okát is tudjuk. – mondta Nora, közvetlen Ned után.

-          Hogy tudjátok? – megrémültem, lehet, hogy beszéltek Bertel. És ha ez történt nekem végem! Ned nagyon utálta Alant, és a kis bandáját. Norával még sosem beszélgettem róluk, de mindegy is volt, hisz Neddel mindig ugyan azon a véleményen voltak.

-          Persze, hogy tudjuk. A partner hiány lehet a ludas, de ez nem ok, rengetegen leszünk ott neked, és nem maradsz egyedül egy percre sem, ez miatt kár is aggódnod. Igaz Ned?

Ő is bólintott egyet, majd elcsitítva Norát, megszólalt.

- Vagy ha gondolod, lehetek a kerítőd- nagyon széles vigyort vetett. – Ismerek pár jó arc gyereket. Bármelyiket beszervezhetem neked. Még válogathatsz is.

Nora nevetett egy nagyot. – ne is hallgass rá. Biztosan megvan már a kiszemelted, csak vársz a felkérésre. Jól sejtem? – aranyos arca mosolyra fordult. Én is mosolyogtam, nehogy észrevegyék a kétségbeesésem.

-          persze. . .  Már van. ...vagyis tudom. ...szóval lesz párom. – Nora, Nedre nézett. Nem értette a dadogásom okát.

Ned még mindig engem nézett, összeszűkült szemmel, kételkedve abban, hogy jól érzem magam.

-          Jól van, te tudod. Mindenesetre itt vagyunk, ha még sem jönne össze. Szombaton még úgy is találkozunk. - mondta Nora, felém fordulva.

-          Szombaton? – kérdeztem.

-          Igen, szombaton is be kell jönni. A báli napot dolgozzuk le, de azt hittem, hogy ezt tudod. Nem szervezhetnénk a bulit pénteken, ha nem dolgoznánk le. Így az igazgató elrendelte, hogy a szombati nap legyen munkanap. Akarom mondani suli nap. De csak azoknak kell rész venni az órákon, akik nem segítenek a csarnokot díszíteni. Ez a mi kiváltságunk. Egyébként két héttel később tarthatnánk. Az meg sokaknak nem jó. Úgy értem a fontosabbaknak. Nem személyeskedni akarok. – Ahogy ezt kimondta, Ned ránézett nagyon haragosan, és megbólintotta a bejárat felé a fejét, hogy jelezzen Norának,  „arra van az ajtó”.

-          Azt hiszem, megyek is. Majd talizunk.

-          jól van - mosolyogtam-, szia

-   Mindjárt megyek utánad. – mondta neki Ned, még mindig haragos tekintettel. Nora pedig egyenesen bement, és elvegyült, a többi diák között.

Min veszhettek össze? Nem értem, mi rosszat mondott Nora. Biztosan úgy érezte, hogy aki neki fontosabb… gondolom.

-          túl sokat beszél. – mondta.

-          De miért küldted el?

-          számít ez most?

-          Csak nem értem.

-          mert négyszemközt akartam veled beszélni.

-          Velem?

-          Igen.

-          És mit?

-          Nem tudom mit beszéltél Bertel, de felejts el a Devlin gyereket, rendben? – ez megdöbbentő volt. Szóval mégis csak tudja. Attól eltekintve, hogy mennyire dühösnek látszott, a hangja végig nyugodt volt. Bert azt mondta bízhatok benne. Akkor most mi van? Hazudott? Habár ha úgy nézem, Bert csak azt mondta Alannek nem mondja el. És Ned mért van kiakadva, hogy én Őt választottam? Az égvilágon semmi köze sincs hozzá! 

-          Mi? Ez