Bloody Way

1. fejezet

Báli meghívások

1. nap, Kedd

Pisszt… Nella… - Amy meglökte a vállam.

Nem nézhettem oda, mert Mr. Greed éppen a padom közvetlen közelében állt.

Meglegyintettem az asztal alatt a kezem, megértetve vele, hogy nem nézhetek felé.

Nem hallottam többet a sziszegését, így gondoltam megértette a figyelmeztetésemet.

A tanár előre ment, leült az asztalához, és tovább folytatta a névsorolvasást, hogy megkérdezze, ki mit gondol az éves teljesítéséről. Megint Amyt hallottam mögülem.

-  Óra után ne menj ki, beszélni akarok veled. – súgta nagyon halkan, hogy a tanár nehogy meghallja.

 Mr. Greed nagyon komolyan veszi az iskolai szabályokat, így ha valaki az óráján beszél, könnyen a tábla előtt találja magát, hogy lefeleljen az épp aktuális témakörből.

Habár most nem tanultunk, csak az évégi osztályzatokat néztük át, a veszélye fent állt, hogy még így is felelés lesz a vége.

-           Nella Stender! - egy mogorva hang a terem legelejéről, a nevemen szólított.

Rögtön tudtam, merre kapjam a fejem.  

-           Ön hányasra értékelné idei munkáját? – kérdezte a mélyen artikulált, mogorva hangján, fel sem nézve a naplóból.

 Gondolkoztam, hogy mondjak- e hármast, de bennem volt a félelem, hogy mi van, ha kettes vagyok? Nem fog rosszallóan nézni, mert jobbra osztályozom magam, mint amit megérdemelnék? Az is lehet, hogy akkor a rosszabb jegyet kapom, ha kétesre állok.

Végül a félelem győzött.

-           Kettes?- nem is tudom, hogy kérdésnek vagy válasznak hangzott inkább.

-           A jegyei alapján…

Egy nagy levegővétel után, felnézett a szemüvege mögül, majd folytatta a mondatot. :

-           Hármas

Örültem neki hogy hármast kaptam, és nem hallgatott rám a kettessel kapcsolatban. Visszaültem és tovább firkálgattam a füzetembe. Elég szépen össze van már rongyolódva, félig lejött előlap fedte, ami pedig a tartalmát illeti: semmitmondó rajzokkal és összekuszált mondatokkal volt tele.

Lassan fél órája hallgattuk a tanár, dörmögő, basszus hangját, szavai vízhangoztak a szobában, eljutva a legelső padtól, a leghátsókig. Elgondolkodtam, hogy milyen lenne, a báli ruhám, hogy csillogna, mekkora, milyen szabású, és hogy mennyire is illene az én stílusomhoz. Mindez szép. Elképzelni, hogy mibe mennék, a két hét mulva rendezett nagy partyra… de a helyzet az hogy, álmodozni egy dolog! De a valóság az hogy nem megyek el rá... Hogy mi az oka? Nem az, hogy nem hívott meg senki, igen is meghívtak egy páran, csak épp nem azok, akiknek igent mondtam volna. Van egy srác, aki mindenkinél jobban tetszik, Alan Devlin!

Most végzős. A fiú messze túlmenően a legtökéletesebb, akit valaha láttam tévében, esetleg személyesen.  Kreol bőrén egy apró ránc sincs, de még anyajegy sem.  Szőke haja a legújabb trendnek megfelelően beállítva, fogai vakítóan fehérek, szemei pedig olyan feketék, hogy én magam is elveszek bennük. tipikus mesebeli álom lovag… nem is csoda hogy annyian bele vannak esve. Visszaemlékezve, csak most jövök rá, hogy még csak rám sem szokott nézni, így ki lehet következtetni, hogy nem is beszélgettünk. Nem tudom milyen a hangja, hogy kedves-e, vagy épp mogorva természetű. Amúgy is másik suliba jár, az öt testvériskolánk egyikébe… Én a művészeti szakra járok, míg Ő a zenei csoportban, gitározik, dobol és zongorázik. Ezen kívül még van a kertészeti, egészségügyi, és a menedzser szak, de azok rá és rám sem vonatkoznak. Összesen ezt sikerült megtudnom róla, meg hogy sportol.

Csak a foci meccsekre szokott átjönni, a páros napokon, délután. Az iskolájában Ő a suli sport csapatának az „elnöke”. Ez a rang nagy figyelemmel és megtiszteltetéssel járt. Én nem értek hozzá, de mégis minden délután, amikor itt játszanak nálunk, bent maradok, hogy láthassam.

 A mai nap is egy ilyen alkalom.  Talán most elsétálok előtte, hátha felfigyel rám, és elhív a bálra. Nem hiszem, hogy hisz a szerelem első látásra, teóriának, de mindenesetre egy próbát megér. De bármikor képzelem be magamnak, ezt az egész zagyvaságot, szinte azonnal utána, sikerül kiábrándítanom magam. Hogy egy ilyen tökéletes fiú, mint Ő, szemet vessen egy olyan lányra, mint én?! Ezt teljességgel lehetetlen. Sikerült teljesen lebeszélnem magam, arról, hogy legalább megpróbáljam, megkísérelni a lehetetlent.

Ennyiben hagytam, mert már a gondolat, hogy egy senki vagyok a szemében, teljesen összetört.

Ábrándozásomból a csengő hangja ébresztett fel. Elindultam a kabátomért, de ekkor láttam meg azt az összegyűrt lapot, amit Amy a kapucnimba dobot…

-     Meghívott már valaki a bálra? - kérdezte tőlem mikor odajött hozzám.

-          nem hiszem, hogy megyek – válaszoltam neki vissza, míg a papír fecnit szorongattam.

-          Elolvastad?- kérdezte, rámutatva az üzenetére.

-          Ömm… épp csak most vettem észre- reagáltam a kérdésére, majd kibontva a levelet épp el akartam olvasni, mikor megszólalt:

-          Persze… amúgy én sejtettem, hogy ezt fogod mondani… mármint ha nem hív el senki! Egyedül túl kínos lenne?- eleresztett egy gúnyos mosolyt, majd kivette a lapot a kezemből és félredobta.

-          De… hívtak már, csak…- a megfelelő szó után kapkodtam, megpróbálva jelezni neki, hogy tudnék párt szerezni, ha akarnék.

Lebiggyesztette a száját.

- Csak?  - követelte a mondatom befejezését.

Most mit csináljak? Mondjam neki azt, hogy mert bele vagyok zúgva egy végzős diákba, aki levegőnek néz, de azért várom, hogy elhívjon? Egy harmadikost amúgy sem vesznek nagyszámba a negyedikesek. Kétlem, hogy Amy díjazná a szánalmas viselkedésem egy fiú miatt, lemondva arról, hogy egy jót bulizzunk együtt. Inkább egy kevésbé nevetséges válaszon törtem a fejem, de egyre inkább hihetetlennél-hihetetlenebb dolgokat halmoztam fel magamban:

Például:

„nem engednek el”

„a hangos zenétől rosszul vagyok”

„már most sem érzem jól magam, és nem hiszem, hogy a bálra jobban lennék, ami persze két hét múlva lesz”

„allergiás rohamot kapok a báli ruháktól”

„nincs pénzem a belépőre „4 $ „ami rossz kifogás, mert a lány tudja, hogy jó házból származom, és ez nem ürügy, hogy lemondjam a bulit.

Egyiket sem venné be, elég okos ahhoz, hogy ne dőljön be a kamu szövegnek. Mellesleg valami szörnyen tudok hazudni.

Fél perc kínos csend után ő szólalt meg először:

- ha csak azért nem akarsz jönni, mert engem kísérnek, téged pedig meg nem… Már megint magát okolta, az én sznobviselkedésem miatt. Nem Őt akartam büntetni azzal, hogy lemondom., de ha egyszerűen tudom, hogy úgy sem érezném jól magam, minek mennék? Nem ez a logikus?

- mert téged ki hívott meg?- tereltem a témát.

- Ber…

- Sziasztok!

Bertram köszönt ránk, belevágva a beszélgetésünkbe. Amy fülig bele volt zúgva a srácba. Ráncai homlokán eltűntek és helyét mosoly váltotta fel. Nem is értem, hogy mi vonzót láttak a másikban, hisz egymás ellentétei. A lány százhatvan magasságú, ami mostanság igen csak alacsonynak számít, fel sem ér a szívszerelme száznyolcvanas, kosaras alkatához. Amy amúgy is szőke, göndör hajú, kékszemű, igazi kis törékeny hercegnő típus. Túl törékeny a széles vállú, izomagyú sportolóhoz.

-          jöttök kedden? – válaszunkra várva, jobbra- balra dülöngélt, mint egy óvodás, kezét a háta mögé kulcsolta.

A legutóbbi találkozásunk óta igen csak megváltozott. A bőre sokkal simább, a hangja lágyabb, és nyugodtabbnak tűnt. Az utóbbi hónapokban nagyon kimerült és görcsös ábrázata volt. De most olyan mintha újjá született volna.

- igen megyünk mindketten!- válaszolta vissza sietősen Amy, mielőtt én bármit is mondhattam volna.

Bert mosolygott, és látszólag örült a válasznak.

-          Várjatok csak… egy pillanat – ledobta a táskáját a padra és elkezdett benne turkálni.

Ahogy gondoltam. Könyv az nem volt benne, csak némi protein szelet, egy pár cipő, zokni, és egy jegyzetfüzet.  Na persze ki tuja mit rejteget még, de nem ;>

-          Itt nincs- mondta halkan és tovább keresgélt.

Elővett egy dossziét a táska hátsó részéből, és a kezembe nyomta. 

-          Gondoltam szeretnétek átnézni. A diák tanács tagja vagyok, és az én dolgom összegyűjteni azoknak a nevét, akik vettek már belépőt a bálra, mind az öt testvérházból – ahogy ezt kimondta, már nyitottam is ki, átlapozva a neveket, egyetlen ember után kutatva.

Sehol nem látom leírva. Ezek szerint nem fog eljönni. Fogalmam sem volt, hogy ennyire rosszul fog esni. Mintha valaki gyomron vágott volna, jó erősen. Megmerném kockáztatni, hogy talán még be is könnyezett a szemem. De mindezt egy gimis srác miatt, akit nem is ismerek? Egy szó van erre, „SZÁNALMAS”. Annyira belemerültem a keresgélésbe, hogy észre sem vettem Amyt, ahogy elhagyja a termet. 

-          az utolsó oldalon lesz, akit keresel- rám kacsintott Bert, de vajon most kire gondolt? Gondosan átnéztem a lapot, az elejétől a végéig, de nem találtam.

-          Fordítsd meg!  - most már sokkal erőteljesebb volt a mosolya. Látszott rajta, ahogy erőt vesz magán, nehogy röhögjön.

Összehúztam a szemem, és megráztam a fejem, mintha nem érteném, miről beszél.

Tovább olvastam:

Jemina Hellem, Oliver Thomas, Ned Aeron, Naomi Dwigt

Natalie Leihny

-          ALAN DEVLIN- a hangom megremegett…

Elállt a lélegzetem, de nem is attól, hogy Ő is ott lesz a bálon, hanem mert Bertram pontosan tudta kit keresek. Ez nagyon megrémített, még Amynek sem beszéltem erről a titkomról. Kérdően néztem rá, választ vártam egy olyan kérdésre, amit még csak fel sem tettem neki.

-          felírod akkor a neved? – arca barátságos volt, tekintetéből nyugodtság áradt. Felhúzta a szája sarkát, a szemét lehunyta egy újabb kacsintáshoz.

-          Nyugi van, tőlem biztosan nem tudja meg. – a hangja lágy volt és úgy éreztem bízhatok a szavában, de közben arra gondoltam „hát tőlem sem”, de még mindig itt a kérdés, honnan tudta meg? Össze voltam zavarodva, és csak erre tudtam gondolni.

-          Nagyon csendben vagy, minden okés? – egyre nagyobb mosoly tűnt fel az arcán. Átadtam a mappát, majd megdörzsöltem a szemem. Csak arra vártam, ha leveszem a kezem, kiderül, hogy az egészet csak képzeltem, és Bert semmit sem fog tudni, Alanhez fűzött érzéseimről, de még mindig vigyorgott, és a mappát a dobálgatta a kezében.

-          Akkor felírlak titeket, a többit majd még megbeszéljük. Viszont, ha többet szeretnél megtudni, nyugodtam kérdezz. A nap nagy részében megtalálsz a tornacsarnokban, de tudod, órán is. Na, szia csajszi- ez volt az utolsó szava, majd elsétált.

 Amyt már semerre sem láttam, gondoltam hazament, így elindultam az udvarra át a tornacsarnokon, egészen a törzshelyemig. Amikor egyedül akartam maradni, ez a hely nyújtott védelmet a számomra. Itt sosem zavart senki. Ez a fával körülvett kertrész, közepén egy kúttal, jelentette számomra az utóbbi két évben a menedéket. Ide ültem ki minden páros napon, megvárni a fociedzéseket, hogy láthassam Őt.  Szokásommá vált, beledobni a kútba egy centest, és kívánni. Minden nap ugyan azt kívántam.  „Vegyen észre”.

Két tenyerem közé szorítottam a pénzt, majd ledobtam a kút mélyébe.

-          vegyen észre. - suttogtam

Látni lehetett a már ledobott centeseket. Hihetetlenül szépen ragyogtak, ahogy a nap sugarai visszatükröződtek, bevilágítva az egész kutat. Leültem a fűre, egy fa mellé, és újra felidéztem a benti párbeszédet. „tőlem nem tudja meg senki” ismételgettem magamban. Mi lenne, ha egyszer úgy fogalmazna valaki, hogy még én is megértsem? A válasz közelében sem jártam és most már fáradt is voltam. Lefeküdtem egészen a fűre, és néztem a bárányfelhőket, ahogy hihetetlen gyorsasággal szállnak.

Felnézem, valaki jön! Behúzódtam egészen a fa tövébe és kíváncsian kutattam az arcát, ki lehet az, majd előtűnt a fa mögül. Nagy meglepetésként ért. Alan volt, teljesen egyedül, a kútnál. A kabátzsebében keresett valamit, igencsak zaklatottnak tűnt. Szemeivel hunyorított, száját összehúzta, mintha citromot evett volna.

Megtalálta, amit keresett. Egy centet húzott elő a zsebéből. Megcsókolta, és mintha valamit suttogott volna majd azzal a mozdulattal, már a kút fenekébe is vetette. Nem hittem a szememnek, ugyan azt csinálta, amit én? Hogy egy ilyen csodás embernek, mint neki olyan szokása legyen, mint nekem? Ez egy kicsit sok volt egyszerre. Vagyis csak ezt hittem, de ebben a pillanatban, rám nézett, egyenest a szemembe. Ledermedtem, és olyan gyorsan kezdett el verni a szívem, hogy szinte hallottam a dobbanásokat. Óvatosan vizsgálgatott, majd elmosolyodott. A szemeim kikerekedtek, és csak bámultam rá. Ezt nem tudtam, hogy értelmezni. Két féle mosolyt ismerek, a jóindulatút és a gúnymosolyt, de ez most melyik volt? Talán csak egy emlékkép villant fel benne, mosolyra késztetve tökéletes arcát.

-          Szia

Rám köszönt, sosem hallottam még ennyire szép hangot. Ahogy mondani szokás, zene füleimnek, vagy ilyesmi. Nem tudtam visszaköszönni, nem jött ki hang a torkomon. Még mindig néz, várja a választ. Szép első benyomás mondhatom. Ezen túl biztosan úgy fog emlegetni, hogy a „bolond lány, aki még köszönni sem tud”.

-          Minden rendben van?- kérdezte tőlem ugyan azzal a gyönyörű hangnemmel. 

Nagy nehezen bólintottam, de beszélni még mindig nem bírtam.

-          Rendben, talán majd legközelebb. – de ezt hogy értette?

Már épp hangra nyitottam a számat, mikor elsétált. Eltűnt a sűrű, zöld fák között.

Hirtelen elfelejtettem az egész mai napot, nem keringett bennem semmi más, csak ez a pillanat. Eldöntöttem, hogy inkább ma nem megyek a fociedzésre. Ez egy napra bőségesen elegendő élmény volt a számomra. Az a tudat, hogy, nem viszonoztam a köszönését, bosszantott. A fejem tele volt a mai nap titokzatos kérdéseivel, de egyikre sem kaptam választ.

 Egész haza vezető úton csak ez járt a fejemben, hogy vajon most Ő mit gondolhat? És Bertram pontosan mit tud, és honnan? Addig gondolkoztam ezeken a dolgokon, míg végül, teljesen eltévesztetem az utcánkat. Egy ismeretlen helyre tévedtem, ahol sem a házak, sem az emberek, akik velem szembe jöttek, nem voltak ismerősek. „kanyar utca” egy házon ki volt írva a táblára. Ezek szerint még sem tévedtem el, csak a szomszédos utcában voltam. Kikerültem a főútra, ahol már tudtam, merre kell menni. Megláttam a mi utcánk nevét és már igyekeztem is hazafelé. Mikor megérkeztem, felrohantam a szobámba, lerúgtam a cipőm és bedőltem az ágyba. A szoba forgott körülöttem, a hatalmas szekrény, az ódivatú függöny, ablak és az ajtó, körbe-körberohangált a szobában. Ennyire még sosem voltam összezavarodva, és reménykedtem benne, hogy soha nem is leszek többet.  A sok gondolkodás teljesen kimerített. Már a szemeim sem engedelmeskedtek. Lehunytam a szempilláim, és elaludtam.

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat